Tegnap későn értem haza Nettitől, mert egy hoszúúúúúúúúúúúúúúú beszámolót tartottam neki Ray-ről.. Esküszöm el fogok egy szép nap olvadni Tőle. De tényleg. Jajj, annyi minden történt, és szerintem megint Én csinálok az egérből elefántot, vagyis, megint eltúlzom a helyzetet, az érzelmeket, és ebből következtetve megint az lesz, mint oly sokszor, hogy hoppon maradok. Össze törik a szívem, két három hónapig nem akarok hallani senkiről, és Netti megint fel kell vakarjon a padlóról. Szép jövő vár rám mondhatom.
Bocsi, de most nem tudok az idézetekre koncentrálni, mivel a gondolataim egyszerűen elterülnek.
Tegnap nagyban mesélek Nettinek, a felénél sem tartok, amikor megszólal a telefon, és Ő szól bele. Esküszöm, a szívem azután, vagyis azóta duplán ver. Akkor a pulzusom megkétszereződött és nem akart sehogy sem lelassulni. Wáá... Jó,jó,jó...Most le kell nyugodnom.
Na, de, végül is beszéltünk, Netti nem mellőzte a kissé érdekes, és ironikus beszólásait, amik közül az egyik igazán fájt nekem. Így volt...:
Netti:-Kérdezd meg tőle, hogy ismeri-e ,,She doesen't mind,, című számot!
Én:-Ismered a .....
És miért fájt ez nekem? Hát mert ez a szám ment akkor, amikor mentünk kifele Szatmárról, és akkor is amikor aznap éjjel a szüleimmel igyekeztem haza autóval. Ray sokszor megkérdezte tőlem, hogy megbántam-e a történteket. Én meg normális, hogy nemmel válaszoltam, hisz ez volt az igazság. Sosem fogom megbánni.. Vagyis : She doesen't mind.. Hogy egy nyálas idézettel éljek: ,, Sose bánd meg azt, ami legalább egyszer mosolyt csalt az arcodra,, Pfúú, hát Ő, meg amiket Ő tett, az nem is egyszer csalt mosolyt az arcomra. És annyira hiányzik ez... :(
És később megint keresett, még mindig Nettinél voltam, és mondta, hogy most tudnánk beszélni, de Én visszautasítottam, mert Netti nekem fontosabb na, mert mégis. Vagyis nem is az, hogy fontosabb, hanem másképp fontosabb. Mindegy, Nettire nézve nem lett volna tisztességes, ha nagyban kezdek beszélni Vele.
Elnézést kértem tőle, Ő meg elkezdte játszani, hogy haragszik, vagyis nem is hogy haragszik, hanem, hogy szomorú. Na jó, ez így nagyon nyálas ugye? Mármint, hogy így rajongok érte, minden egyes tettéért, mozdulatáért, hangjáért, mindenéért. Csak egyszerűen érzem belülről, hogy muszáj leírjam, mert ... Na jó, ezt inkább nem írom le.
Szóval megígértem Neki, hogy bepótolom, s kérdezte mivel. És akkor megint belém hasított a felismerés, hogy basszus, nincs itt már mellettem. De biztosítottam arról, hogy majd találok rá alkalmat. És akkor azt mondta, hogy hanyagolom. És Én viccesen megjegyeztem, hogy Én hanyagolom Őt, akit minden 4 órában felhívok, akivel minden 2 órában minimum váltok egy sms-t, akit 5 percenként utol kéne érjen a csuklás, mert Én olyan gyakran gondolok rá. Szóval Én hanyagolom. Ja, és még véletlenül sem Én tervezem, hogy minél hamarabb elmegyek hozzá, Besztercére. Ó, még véletlenül sem Én vagyok az az eszement, akire ennyire nagy hatással volt ez az eszeveszetten aranyos és jóképű fiú. Vagyis nagyon szép. Erre biztos azt mondaná :,,Ó, mennyel,, vagy ,,Nem is igaz,, vagy ,,Más nem így gondolja,, vagy inkább elhallgattatna a szájával, amit igazából cseppet sem bánnék. De Én nem hanyagolom. Sőt. Már így is úgy érzem, hogy túlságosan rá vagyok akaszkodva, de.. Ha egyszer annyira hiányzik.
Jó, ez aztán tényleg gyerekes! Azonnal vissza kell térjek a Földre, mivel az Álomvilág annyira magába láncolt, vele együtt, hogy az elképzelhetetlen egy kívülálló számára.
Aznap este még írtunk. Sms-t. Jóóó sokat. Rengeteget. Alig vártan, hogy megjelenjen a kijelzőn, hogy : ,,Egy új üzenet,,. Tűkön ültem már a végén. És olyan elbűvölő volt, mert ilyen kis becenevekkel illetett. A mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcomról. Először azt hittem, csak hülyét csinál belőlem, és mindazt, amit írunk, azt a barátai is hallják, de tévedtem. Hogy is gondolhattam róla ilyeneket? Nem vagyok normális.
És beszéltünk még telefonon is, és aztán még egy pár üzenettel ki is akasztott engem, de végül nem vettem komolyan. Vagyis na...--
És mikor ment haza, éjjel egy körül, felhívott, és beszéltünk. És olyan jó volt hallani a hangját. Azt mondta, hogy benne most tudatosult, hogy nem vagyok ott neki, nem ölelhet át, nem csókolhat... Nem vagyok ott mellette. És ez olyan keserédes érzést keltett bennem, a gondolataim csak körülötte keringtek, ahogy addig is. És azt is mondta, hogy reméli, hogy legkésőbb majd a következő országoson találkozunk. De Én bele sem merek gondolni, hogy csak jövőben, több mint egy múlva láthatom újra. Soha! Ha belepusztulok is találkozom minél hamarabb vele. Meséltem neki, hogy nekem már akkor leesett, hogy nem lesz ott nekem többé, amint kiértünk Szatmárról. És hogy nem sírtam a többiek előtt, de itthon, az ágyban, a paplan alatt sokat, igen, nagyon sokat. Mert most voltak a városnapok, és mikor kimentem olyan hihetetlennek tűnt, hogy nem lehet velem. Körülöttem párok sétáltak, több ezer szerelmes pár, és annyira nagyon fájt, ahogy láttam, hogy kézen fogva mentek. És az a sok mosoly, amit egymás között váltottak, az a sok ki nem mondott szó, ami sosem hangzott el Köztem és Közte.
Megint dramatizálok, tudom. Utálom magam, mert csak saját magamat gyilkolom ezzel. Ahelyett, hogy örülnék, hogy itthon vagyok, a barátaim és szüleim között, az unalmas és megszokott mindennapokban, ahol valószínű, hogy a tanárok ünnepelni fognak, hisz nem kis eredményt értem el (szerintük...najó, szerintem sem..). De ezek közül senki nem tud teljes boldogságot csempészni most a szívembe. A barátaim sem tudtak a városnapokkor felvidítani, lézengtem össze vissza, nem voltam önmagam. Egyszer éjjel, mikor elfáradtam, leültem a járda szélére, és néztem ahogy a lángososnál sorba állnak az emberek. Egy párocska is beállt a sorba. Titkon figyeltem őket. Ahogy játszottak egymással, a kis, apró és alig észrevehető csókok, amiket váltottak. A kezük egymásba fonódva, az ölelések, az elégedett mosolyuk, a szívemet egyszerre töltötte el a fájdalom és a szeretet. Ó a francba, miért vagyok ennyire nyálas. Megint sírok, pedig csak felidéztem az emlékeket tegnapelőttről. Aznap, mikor hazamentem sírva aludtam el. Nem tartott a karjaiban, és nagyon nagyon hiányzott nekem. Add vissza nekem, kérlek, sorsom, ne engedd el! Lehunytam a szemeimet, a sötétben sírva rá gondoltam, és álomba gyötörtem magam. Reggel olyan kókadtan és kábultan ébredtem, de megtisztultam. Attól még nagyon hiányzott.
S aztán mikor ezt neki tegnap elmeséltem, amikor a tömbházuk előtt ült, akkor azt mondta, hogy most megbántott. Mondom, dehogy bántott, mivel bántott volna? Azt mondta, hogy ez aranyos. Mondom, biztos. Ez szerintem szörnyű hiszti, és tényleg kezdem őt zaklatni. Hülye, hülye, hülye Én!
Annyiszor megnézem naponta a facebookját, a képeit már vagy 5x végignéztem, minden albumát, mindenen, amin meg van jelölve. Elolvastam minden hozzászólását, és különösen féltékeny voltam, mikor az Limával együtt készített képekhez értem. Bár csak barátok, de áááá... Megint csak nem vagyok normális, tudom.
Ma nem igazán keresett, fel kellett töltse a telefonját, de Én nem bírtam már tovább, és írtam neki egy sms-t, amiben becézve szólítottam, és az apukája meglátta, és ezzel fogja Ray szerint Őt szívatni. Annyira szégyelltem magam. Most biztos haragszik...
Ma is számtalanszor megnéztem a facebokját, irdatlan sokszor gondoltam rá, minden fél órában a kezembe vettem a telefont, rámentem a névjegyére, és hívni akartam, de letettem róla, mert csak elijeszteném ezzel a nagyon rászálásommal szerintem. Mikor végre beszéltünk, éppen a barátjához igyekezett, és Én annyiraaaa örültem, hogy felhívott. Persze, hisz egész nap arra vártam. Tulajdonképpen nekem mindegy, hogy miről beszélünk, csak halljam a hangját. Tudjam, hogy eszébe jutottam, hogy gondol rám.
Aztán mondtam neki, hogy nem írok neki több üzenetet, és mondta, hogy akkor írhatok, ha Ő ír. Mondom, hogy csak nehogy elfelejtsen írni nekem. Azt mondta, majd elválik. Erre Én azt, hogy : ,,Nem gondoltam volna, hogy az, hogy elfelejtesz, jön majd más ilyen hamar érvényesül nálad,, . De tényleg. Ő mondta, hogy majd elmúlik ez az érzés, Ő ezt tudja, de ha nála már ilyen hamar elmúlt, esküszöm kiakadok. S elköszöntünk.
Megnéztem utána egy filmet, majd mégegyet, a második az az Ottalvós buli volt. Általában nem bírom túlzottan ezeket a nyálas tini filmeket, amiknek tudom a végét. De most egy 14 éves csajról szólt, aki kalandokba keveredett, és blábláblá. Persze volt benne best friend, őrült szülők, idegesítő mégis szerethető tesó, álompasi=Ken baba, népszerű plázacica a barátaival együtt, a lúzer barátok, és a főszereplő belevaló csaj. Naná, hogy tipikus Amerikai sztori, de jól esett megnézni. A szerelem, á, az a résznél bőgtem el magam, ahol csókolták meg egymást. Persze ebből elszűrve happy and lett a vége, fuss el véle, s trátátá, ennyi. Aztán megint rám tört az egyedüllét.
Azon gondolkodom, hogy vajon Ő mit érez irántam. Azt mondta, mikor együtt voltunk ott a parknál, hogy az Sz. betűs szó, ami angolul L. betűvel kezdődik, szóval az a szó, túl komoly lenne. Én megmondom őszintén haragszom magamra, hogy nem mondtam akkor neki ki. Mert nagyon is megérdemelte volna, hogy a szemébe vessem, hogy: ,,Basszus, menj börtönbe, szívrablás vádjával!,, . :( Hiányzik. És nem akarok olyan sablonos lenni, hogy egy levélben írjam meg ezt neki, vagy mondjam el neki jobbik esetben telefonban.
Mi mondjuk jártunk, ezt ő mondta, de hogy most mivan, vagyis úgyértem, szakítottunk?! És akkor vége köztünk örökre mindennek, vagy legalábbis egy kis időre, vagy még próbáljuk folytatni, vagy. Ó, nem értem. Lehet, hogy neki tisztán átlátható, hogy mi van, szerintem Ő már rég letisztázta magában, hogy ennek vége, ez csak egy futókaland volt, de nekem nem megy ilyen könnyen. Szerintem Én sokkal jobban ragaszkodom hozzá, sokkal mélyebb érzelmek kötődöm hozzá, mint Ő hozzám. És mégis, mégis, akkor mi a jó francot csinálok?
Vagyis, posztoltam neki egy képet, amin az állt, hogy megcsalsz...Vagyis, Én akkor olyan. Nem is tudtam, hogy elmerjem-e neki küldeni. Nem tudtam, és most sem tudom, hogy fennál-e az a szó, hogy megcsalás, vagy már nyitott minden.
Rossz pletykát hallottam róla, de Én nem hittem el. Mert Én Őt másnak ismertem meg. És szerintem attól fél, nehogy Én megbánjam a történteket, és én is elkezdjek róla valamit terjeszteni. Hát nagyon nem tudnám megtenni vele. Akármit is csinálna, ezt neki meg is ígértem, akárhogy is rúg belém, nem terjesztek róla semmit. Hallgatok. Különben is, azt jól tudok. Csendben, magamba roskadva elviselni a kínt. Erről Netti sokat tudna mesélni, hisz mindig ő állított talpra, és főleg ebben a tanévben nagyon nagyon sokszor rám fért. Amolyan kapca marci volta a pasiknak. De Én tényleg hiszek benne, hogy Ő nem olyan. Mindegy. Nem az a lényeg.
Eltúloztam, megint, de legalább kiírtam magamból. Nem tudom, hogy kapok-e választ a kérdéseimre, vagy sem, szerintem hülyének és zavarodottnak nézne akkor, ha tudná, hogy ezt mind ide leírtam, s hogy ilyen ötéves módon viselkedem. Pedig csak Sz...... . És itt depizek össze vissza, hallgatva a szerelmes számokat rakásra, olyant, hogy Want U back, s She does not mind, vagy International love, vagy blábláblá... És Eminemet, főleg...Amikor pl. a When I'm gone-ba elénekli, hogy: ,,Szerettél már valakit annyira, hogy odaadnád érte a fél karod, és nem átvitt értelemben, nem, hanem tényleg odaadnád érte a fél karod,, akkor ááá.. mérgesítő, hogy mennyire gyenge vagyok.
De most befejezem, remélem, hogy ma még beszélek Vele, és hogy nem felejtett el, mert ha igen, akkor megint sírva alszom el. Most is éppen az adatlapját nézem, ahogy a gyönyörű szemeivel belenéz a kamerába, ahogy az az izmos felső teste megfeszül... Nem vagyok betépve..
Minden esetre, azzal nyugtatom magam, hogy emós semmiképp nem leszek, attól irtózom, legfennebb depis. De azt is kétlem, Netti mellett, nem lehet!
Ó, Ray, ha tudnád, hogy milyen nagyon, de nagyon, vagyis ha tudnád, hogy mit érzek...Mégis, van egy olyan sejtésem, hogy TE fele annyiszor sem gondolsz rám, mint Én rád.
Belehalok, ha a napokban összejön valakivel tényleg. Na de ez már beteges, tényleg rajongok érte. Nem is folytatom...
Bocsi, ha untattalak, végül is, szerintem senki sem olyan merész, hogy végigolvassa!
Azért..Csókpuszi:Wíí
És egy idézet Neki...szívem jelenlegi minden bajának..:
Eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz, ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése